Taylor Lautner and Twilight saga

„Twilight 5. rész”
Előszó
Már majdnem 3 éve annak, hogy ide költöztem Forksba és találkoztam örökké tartó életem nagy szerelmével, és belecsöppentem egy olyan világba, mely azt hittem nem is létezik. Egy olyan világba, melyben boldog tudok lenni. Azóta számos halál közeli élményem volt. Megtapasztaltam mi az igazi fájdalom és mi az, amiért ezt érdemes elviselni. Számos olyan dolog történt velem, amelyet egy átlag halandó nem élt volna túl, avagy könyörgött volna a halálért, én mégis küzdöttem és így visszatekintve azt gondolom megérte, sőt ha kéne, akár még egyszer elszenvedném mindazt a kínt, melyet emberi éltem során átéltem, ha az örökké tartó boldogságomnak ez lenne az ára. De te, meg tudnál halni, ha tudnád, hogy minden és mindenki, aki számít, aki szeret, és aki életét adná érted, szenvedne, ha elhagynád őt? Hogy tudod, hogy vannak emberek, akinek szükségük van rád ezen a világon és te egy másikba menekülnél, tudván hogy ezzel őket magaddal rántod a sötét mélybe, mely számodra a megváltást jelenti? Ezeket a kérdéseket mára már a múlt fedi. Egy éve életemet teljes tökéletességben és boldogságban élem az új családommal, életem szerelmével és egyetlen lányommal, akiért bármit megtennék.
De vajon megérdemlem ezt a tökéletes, boldog és halhatatlan életet? Vajon tényleg örökké fog tartani ez a soha véget nem érő élet?


Kétségek
Ma reggel egyedül mentem vadászni.
Alice és Jasper Franciaországba utaztak, mert az a hír járja, hogy egy újszülött vámpír elszabadult és embereket gyilkol, ezért Jasper ezt tartotta a legjobb döntésnek, ha rögtön oda utazik, és Ő maga tesz pontot az ügy végére. Alice persze ragaszkodott hozzá, hogy vele megy, és mint azt mindenki tudja a Cullen családban, ha Jasper ellentmond neki vagy nélküle indul el, Alice utána megy, így inkább együtt indultak el lezárni ezt a dolgok, hogy utána megint minden visszatérjen a régi kerékvágásba.
Mivel a veszély elmúlt a Volturi távozása után Esme és Carlisle elmentek Rómába egy „nászútra”, melyet Edwarddal javasoltunk nekik, hogy kipihenjék magukat, és hogy együtt lehessenek egy kicsit. Rosalienek hiába mondtuk h menjenek el Emmettel valahová, mint Carlisle-ék, hajthatatlan volt. Nem akart elmenni Renesmee mellől tudván, hogy milyen gyorsan nő, egy percet sem akart nélküle tölteni, ahogy a család többi tagja sem. De Alice, Jasper, Carlisle és Esme tudta, hogy Edward, Rose és én úgysem hagyjuk magára Nessie-t a másodperc egy töredékre sem, így ők aggodalom nélkül mentek el. Persze minden nap tartottuk a kapcsolatot telefonon, Edward pedig megígértette Alice-el, hogy ha bármit lát vagy bármi baj történne, az újszülöttel azonnal értesíti Őt.
Emmett és Én minden nap lejátszunk egy Szkander mérkőzést. Még mindig én vagyok a családban a legerősebb, így minden veresége után elkezd morgolódni, ami nagyon vicces, Ilyenkor Edward mindig rám kacsint és rám mosolyog avval a féloldalas mosolyával, amit úgy szeretek. Ennek még most sem tudok ellenállni, így rögtön a karjaiban landolok, Emmett elvonul egy kicsit duzzogni, de ennek mindig hamar vége lesz, mert Rosalie és Renesmee megvigasztalják. Nessie mindig ezekkel a szavakkal éri el, hogy Emmett ne legyen morcos:
„Tudod, hogy te vagy a legviccesebb és legerősebb nagybácsi az egész világon? „
Rosalie pedig mindig megismétli
„Drágám! Renesmee-nek igaza van te vagy a legviccesebb és legerőssebb… az én nagy erős és vicces medvém! „
Ekkor Emm minden kétsége elszáll és kissé önelégülté is válik, majd visszajön hozzánk és bizonygatja, hogy már nem sokáig leszek erősebb nála.
„Igen, Emmett nem sokára megint erősebb leszel Bellánál, de meg nem vagy az”
És Edward megint előveszi a féloldalas mosolyát. És én rendszerint, megint nem tudok ellenállni neki.
A mai nap kicsit más, mint a többi. Edward La Push-ba ment, mert Jacob és a falka többi tagja úgy gondolták, hogy a történtek után meg kéne beszélni, hogy mi legyen a vámpír-vérfarkas kapcsolatokkal. Főleg azért, mert Jake majdnem minden nap átjön hozzánk a Cullen-házba meglátogatni minket és persze Renesmee-t.
Edward már éjjel elment, így kora reggel átmentem a Cullen házba és megkértem Rosalie-t és Emmettet, hogy vigyázzanak Renesmee-re míg én vadászni megyek. Ők persze egy szó nélkül igent mondtak, és „jó vadászatot” kívántak.
Rögtön el is indultam, hogy élelem után kutassak. A mező közepén megéreztem egy oroszlánt így rögtön elindultam keletre az illat után. Suhantam az erdőn keresztül szemem előtt tartva az oroszlánt. Felugrottam a zsákmányhoz lévő legközelebb fára és vártam a megfelelő pillanatra. Az oroszlán megérezte a veszélyt és rohanni kezdet, erre vártam, egy kis üldözésre. Rohantam az állat után és egyszer csak rá vetettem magam. Az oroszlán küzdött ellenem, de én erősebb voltam, így egyetlen pillanat alatt leterítettem és bele mélyesztettem fogaim a vastag bundával borított nyakába. Mikor végeztem vele, visszamentem az Esme-től kapott házunkba.
Átöltöztem, mert a világoszöld póló, ami rajtam volt az állat vérétől piszkos lett. A kifinomult szaglásom segítségével kerestem a hatalmas, Alice ízlésével berendezett Gardróbomban egy farmert és egy laza blúzt. Ahogy a szobánkban pakolásztam találtam egy levelet.



„Drága Edward!
Legutóbbi találkozásunkkor nem tudtunk kettesben beszélgetni, mert az alkalom, amely miatt jöttem a családod/unk védelme volt. De én úgy gondolom, hogy van más is, ami miatt beszélgetnünk kellene. Nagyon jó lenne, ha valamikor össze tudnánk futni. Erről a találkozásról Bellának nem kell tudnia. Nagyon várom a válaszod és remélem a leveledben egy hely és egy időpont is szerepel majd. Addig is gondolkozz az ajánlatomon.
Tanya „
Először fel sem fogtam a levél tartalmát, így még egyszer elolvastam. Ekkor értettem meg. Edward nem csak számomra tökéletes. Tanya is szemet vetett rá. Edward szeret engem és Renesmee… hiszen már én is a Cullen család része vagyok, nem hagyna el érte. Én is szeretem Őt és ezt tudja is. Nem hagyhat el… érte. Nem, ez valami más, valami vámpír dolog. Nem is említem Edwardnak, mert ha fontos úgy is megmutatja, a levelet elmondja, az, pedig ha én említeném meg neki, olyan lenne, mintha nem bíznék meg benne, pedig jóban bízom benne, mint bárki másban.

Úgy döntöttem elfelejtem a levelet és visszamegyek Renesmee-ért. Lassan besétáltam az ajtón és köszöntem.
„Megjöttem”
Renesmee már futott is felém és átölelt
„Anya, anya…”
„Itt vagyok kicsim, jó kis lány voltál, ugye? „ Rosalie-ra néztem, ő pedig mosolyogva, bólintott.
„igen, és találd ki, hogy ki telefonált?”
Még válaszolni sem volt időm, kezeit az arcomra tette és már meg is mutatta az egész telefonbeszélgetést nekem.
„Tanya” csak egy szomorú egyben féltékeny sóhaj hagyta el a számat, amelyet emberi fül nem hallhatott, de én egy vámpírokkal teli házban voltam. Rosalie kíváncsian nézett rám.
Gyorsan megráztam a fejem és Emmett felé fordultam
„Valami hír a többiekről?”
„Alice nem rég hívott azt mondta az ügy el van simítva pár nap múlva haza érnek.” látszott rajta, hogy örül a hírnek
„És Carlisle meg Esme, hogy érzik magukat?”
„Velük ma még nem beszéltünk, de jól vannak.” Emm közben rám mosolygott.
Éppen kérdezni akartam mi hír Edwardról, de Emmett megelőzött
„Ő is jól van, ne aggódj Bella!! Nézd, már itt is van” És abban a pillanatban Edward belépett az ajtón.
„Csak nem hiányoztam?” Úgy tűnt jó kedve van, biztos jól sikerültek a dolgok a farkasokkal, de utána megjelent tökéletes arcán az a mosoly mely teljesen megbabonázott.
„De, igen hiányoztál” mondtam teljesen őszintén, hiszen minden egyes percben hiányzik mikor nincs velem.
„Nekem is, Apa” mondta Renesmee, Edward pedig boldognak tűnt.
„Na és mi van az újszövetséggel?” Kérdeztem, kíváncsian
„Minden rendben. A határt eltöröltük, mostantól szövetségesek vagyunk, de ha akármelyikünk is embert öl vagy túl lép a célon visszaáll az eredeti megállapodásunk.”
„ Hát ez nagyszerű, akkor már nem lesz probléma Jake látogatása.” lelkesedve mondtam Edward válaszára
„Igen, nagyszerű” dünnyögte Rosalie, kissé gúnyosan.
„De hisz Jacobbal egészen megkedveltétek egymást.” heccelte Emmett, közben saját viccén nevetett.
Rose csak meghúzta a száját. Éppen vissza akart vágni Emmettnek mikor Renesmee Edwardhoz szaladt.
„Apa, képzeld csak telefonált Tanya” és apró kezei már Edward arcát ölelték.
Edward láthatóan örült a hírnek „és mit mondott?” kérdezte ezt már nem Renesmee-től hanem tőlünk.
Egyikünknek sem kellett válaszolnia, mert Edward már kiolvasta Rose gondolataiból. Elégedetten csak ennyit mondott:
„Köszi, Rose”
„Igazán nincs mit” egy kis gúnnyal válaszolt neki Rosalie.
Én értetlenül néztem, de aztán ugyanarra jutottam, mint a levélnél, ha akarja, Edward majd elmondja. Ezek után nem foglalkoztunk ezekkel a dolgokkal, csak éltük megszokott életünket, ahogy szoktuk. Napközben felhívtam Charlie-t és megbeszéltem vele egy találkozót csütörtök délutánra. Edward beszélt Alice-el, és azt mondta holnap vagy holnap után érkeznek meg Seattle-be onnan pedig már csak pár óra az út Forks-ig. A Cullen-éknak még annyi sem a puccos verseny kocsikkal. A hír hallatán mindenki megörült. Azután pedig én beszéltem Esme-vel.
„Bella? Kicsim, te vagy az?”
„Igen. Esme én vagyok. Hogy érzitek magatokat?”
„Nagyon jól drágám, nagyon jól, de nem sokára otthon leszünk, már látni szeretnénk titeket. Alice és Jasper?” kérdezte kis aggodalommal a hangjában
„Jól vannak, ne aggódj, napokon belül itthon lesznek” válaszoltam, teljesen természetesen.
„Edward, Rose, Emmett és a kicsi Renesmee?”
„Ők is jól vannak, mind jól vagyunk. Várunk titeket haza!”
„Rendben” Válaszolta, meghatottan
„Szia Esme”
„Szia Bells”
Mikor letettem a telefon észrevettem, hogy kint már nagyon sötét van. Rögtön Edwardra néztem, és ő rögtön tudta mire gondolok, még ha nem is tudta olvasni gondolataimat. Majd hirtelen kiment a konyhába Rosalie-hoz.
„Későre jár, haza visszük Nessie-t. Holnap találkozunk!”
Majd kijött a nagy előszobába hozzám és hozta Renesmee-t is. Elindultunk haza a sötétben. A mi gyorsaságunkkal pár perc múlva otthon is voltunk. Mire beértünk az otthonunkba Renesmee már Edward karjaiban aludt. Bevitte a gyerekszobába és lefektette. Én addig bementem a hálóba és gyorsan visszatettem a levelet a helyére, amelyet reggel zavartságomban csak az ágyon hagytam. Mire Edward beért a szobába, már az ágyon ültem. Mióta a Volturi látogatása után haza mentünk, minden este gyakoroltuk Edwardal, pajzsom kiszorítását az elmémből és minden nappal egyre jobban ment. Tudtam, hogy Edward megint segíteni akar ebben nekem, de azt is tudtam, ha a pajzs elhagyja elmém, Edward bele lát majd gondolataimba és ezt nem akartam.
Azt akartam, hogy Ő mondja el nekem a levelet és nem azt, hogy így tudja meg, hogy én is tudok róla. Tehát ki kellett találnom valamit. Edward közelebb lépett és megfogta a kezem.
„Készen állsz?” Kérdezte, türelmesen ugyanakkor még is kicsit felcsigázva.
„Igen” hazudtam.
Elkezdtem kitolni a pajzsot az elméből, majd hirtelen abba hagytam és tüzesen megcsókoltam Edwardot. Edward viszonozta a csókom, talán még jobban akart engem akkor és ott, mint én őt. Aztán hirtelen zihálva abbahagyta.
„Térjünk vissza a pajzsodhoz!” Mondta kedvesen, ugyanakkor vágyakozva a csókom után.
„Hagyjuk inkább holnapra. Ellőttünk az egész élet, sőt még annál is több.” mondtam, figyelmeztetve őt az örök életünkre, és mentve magam ettől a helyzettől.
„Rendben. Igazad van.” mondta lágyan
Ajkaink újra egybefonódtak, még tüzesebben, mint az előbb. Szorosan magamhoz húztam, majd egy gyors mozdulattal az ágyra dobtam. Rám nézett és ellenállhatatlanul mosolygott. Gyorsan oda ültem mellé és újra csókolni kezdtem. Ez az éjszaka, arra az éjjelre emlékeztetett mikor legyőztük a Volturi-t és elkezdtük gyakorolni a pajzsom kitolását az elmémből. Edward ugyanígy félbeszakított heves csókjaival, mint én az imént. A két helyzet teljesen ugyanaz volt három dolgot leszámítva.
Első, most én kezdeményeztem a csókot nem pedig Edward.
Második, Az egy évvel ezelőtti éjjelen mindennél jobban vágytam rá, hogy Edward lássa gondolataimat. Most ez volt az, amitől a legjobban féltem.
Harmadik, most attól féltem, hogy akármikor elveszíthetem és nem a Volturi döntése miatt, hanem mert Edward nem engem választ.
Tudtam, hogy felesleges az aggodalmam, hiszen Edward mindennél jobban szeret engem és Renesmee-t, én mégis féltem ettől az abszurd helyzettől. Végül úgy döntöttem, hogy többé nem gondolok a kétségeimre és Tanyára sem. Másnap reggel Nessie, Edward és én közösen indultunk el a Cullen házba, várva Alice és Jasper hazatértét. Mikor beléptünk az ajtón Jacob már ott várt minket türelmetlenül. Renesmee-nek egy percébe sem került, meglátta Jake-t és már rohant is felé.
„ Hé, Bells” Jacob láthatóan örült találkozásunknak.
„Szia, Jake! Örülök, hogy itt vagy.” mondtam kedvesen, Jacob ekkor már karjaiban tartotta Renesmee-t és harsány nevetésben törtek ki. Láthatóan megértették egymást és nagyon szerettek együtt lenni. Közben, ahogy őket néztem hirtelen eszembe jutott Charlie és a holnapi találkozónk.
„Jake, holnapra megbeszéltem Charlie-val, hogy átviszem Renesmee-t hozzá, lenne kedved velünk tartani?” Kérdeztem reménykedve, hogy igent mond.
„Persze Bella, nagyon szívesen” ahogy ezt kimondta szemei felcsillantak az örömtől, hogy holnap egész nap Renesmee-vel lehet majd.
Jake szavai voltak az utolsók melyek elhangoztak a szobában, azután már csak Renesmee vidám nevetését hallottuk. Már mindenki nagyon várta Alice és Jasper érkezését, így családunk összes tagja sürgött-forgott, hogy kellő fogadtatásban legyen részük. Edward mellett álltam, majd hirtelen felszaladt az emeletre és alig két pillanat múlva megint ott állt mellettem kezében egy áttetsző világoskék szütyővel, benne pár új divatos ruhával. Furcsán néztem rá, majd mikor rájöttem miért hozta le ilyen gyorsan a csomagot halk kuncogásban törtem ki.
„Alice” tudtam és éreztem, hogy már csak pillanatok kérdése és betáncol majd az ajtón és mindenkit elhalmoz majd ajándékokkal. Ezért Edward gyorsan bekészítette az Ő ajándékát Alice-nek, melytől el lesz majd ragadtatva, így elfeledkezik majd az ajándékosztásról. Edward hallotta Alice és Jasper gondolatait ezért sietett fel az imént ily gyorsan az áttetsző szatyorért.
„Itt vannak.” mondta Edward boldogan.
Most mindenki kiszaladt a ház elé, hogy minél hamarabb találkozhassunk velük. Csak két hétre mentek el, és ez az idő az örökkévalósághoz képest semmiség, de mi Cullen-ok már csak ilyenek vagyunk. Minden egyes másodpercben űrt érzünk, ha szeretteink nincsenek velünk. És Alice nem csak a barátnőm volt a testvérem és a lelki társam is. Jasperrel a viszonyunk elég nehezen kezdődött, de elég hamar elfogadott és befogadott a családjába. Ő tényleg olyan volt nekem, mint egy báty. Nem olyan nagy és erős, mint Emmett, de legalább annyira, szeretetre méltó.
Mostanra mindenki kint várta Őket a ház előtt, még Jacob is. Csak Carlisle és Esme hiányzott, de ők is hamarosan haza érnek és akkor megint együtt lesz az egész családunk. Már láttam Alice-t a sötétzöld fák rejtekéből előtáncolni, Jasper szorosan mellette süvített és Alice kezét fogta. Hirtelen ott termettek mellettünk. Egy nagy öleléssel fogadtuk mindannyian. Alice legalább annyira örült visszatértének, mint mikor tavaly csatlakozott hozzánk az erdő mélyén a Volturi elleni harcban. A nagy izgalomban még Jake-t is megölelte, amelyet Jacob meglepően, de nem visszautasítóan fogadott. Aztán pár pillanattal később:
„Pffúj, a szagod még mindig ugyanolyan rossz.” mordultak fel egyszerre, majd mi is velük nevettünk.
Alice épp elkezdte volna osztogatni az ajándékokat, ám Edward gyorsabb volt. Mikor meglátta a fejében, hogy mire készül, hirtelen rám pillantott, előkapta a szütyőt a háta mögül és lelkesen átnyújtotta Alice-nek.
„Tessék hugi, egy kis ajándék.” és egy ravasz mosoly tűnt fel az arcán melyet felém intézett, így más észre sem vette azt.
Alice meglepetten vette el az ajándékot. Belekukkantott és pillanatokon belül már Edwardot ölelte örömben.
„Oh, Edward nagyon köszönöm. Ezek, hú, pont a mostani divat.” És ezzel el is felejtette az ajándékozást. Jasper, Edward, Emmett és én felmentünk az emeletre. Kíváncsiak voltunk a Franciaországban történtekre. Jasper mindent elmesélt.
„Mikor odaértünk Nancy-be, rögtön megéreztem az újszülött jelenlétét, így nem tartott sokáig megtalálnunk őt. Megkerestük és a körülményekhez képest egész jól elbeszélgettünk vele Alice-el. Kiderült, hogy egy véletlen folytán vált vámpírrá.” egy pillanatra abbahagyta, végig nézte arcunkat és mikor mindenfelől kíváncsiságot fedezett fel folytatta.
„Egy idősebb vámpír támadott rá, csak a vérét akarta, azonban az idős vámpír figyelmetlen volt és egy egész turistacsoportnyi ember közeledett felé. Mivel nagyon erőtlen volt ahhoz, hogy mindenkit megöljön, így csak egy választása volt. Ott kellett hagynia áldozatát és hátrálnia kellett. Így is tett. Gabriel, az újszülött vámpír pedig ott szenvedett egy sikátor kellős közepén, szerencsére az emberek irányt váltottak, így nekik sem esett bajuk és Gabriel is át tudott alakulni két-három nap alatt. Mivel újszülött lett belőle egyre csak erősödött a szomja, melyet nem tudott kontrolálni, ezért kellett nekünk lépni. „
„És mi lett vele?” Kérdeztem kíváncsian.
„Találtunk egy kisebb vámpír kolóniát a város központjában. Azt mondták vállalják a felelősséget az ifjú vámpírért, mert elvégre az ő hibájuk volt. Mondta a vezető. Mi rájuk bíztuk a fiút és így elrendeződött az ügy. Ők majd kitanítják.” felelt Jasper a kérdésemre, láthatóan megkönnyebbült volt, hogy tudta jó helyen van az ifjú vámpír.
„Biztos, hogy jó döntés volt életben hagyni az újszülöttet?” Kérdezte Emmett, kis aggodalommal a hangjában.
„Igen” mondta váratlanul Edward.
„Miből gondolod?” Kérdeztem kétkedve.
„Ismerem a Nancy-i vámpírokat. Ott jó helyen lesz a fiú.” mondta Edward magabiztosan.
Ezek után senki nem kételkedett sem Jasper sem pedig Edward döntésében, ez ügyben.
Mikor megbeszéltük az újszülött körüli eseményeket visszatértünk a többiekhez. Alice már javában osztogatta a szebbnél szebb divatos ruhákat, parfümöket, szuvenírokat melyeket Franciaországban vásárolt. Már egy nappal ezelőtt itthon lehettek volna, de Alice ragaszkodott hozzá, hogy egy napot a bevásárlásnak szenteljenek. Az ajándékosztás után későre járt már. Edward már indulni akart Renesmee miatt, de én még beszélni akartam Alice-el.
„Menj, vidd haza Renesmee-t, nem sokára megyek utánad.” mondtam sietve Edwardnak
Edward egy szó nélkül elköszönt és elindult a sötét éjszakába Renesmee-vel. Mikor úgy éreztem elég távol van tőlünk, és nem tudja olvasni Alice gondolatait félre hívtam őt és bele kezdtem mondandómba.
„Alice, először is ígérd meg nekem, hogy erről a beszélgetésről nem szólsz Edwardnak.” ígértettem meg vele, mielőtt még a kérdést Alice-nek szegeztem volna.
„Jó, persze Bella, de mi a baj?” Kérdezte óvatosan
„Ne ijedj meg nincs semmi baj, csak tudnom kell valamit.” Alice bólintott én pedig feltettem neki a kérdést.
„Mit akar Tanya Edwardtól?” Kérdeztem, és a kérdés második felét kihangsúlyoztam. Alice láthatóan nem értette miért kérdeztem ezt tőle, de azonnal válaszolt.
„Bella, Tanya már évszázadok óta a családunk része…” Magyarázta, azonban én félbeszakítottam.
„Tudom, de én nem ezt kérdeztem.” mondtam hidegen.
„Nos, az nyilvánvaló, hogy Tanya többet is szeretett volna Edwardtól pár évtizeddel ezelőtt, mint barátság, de Edward visszautasította Őt.” mondta teljesen nyugodtan Alice.
„De, miért tőlem kérdezed ezt Bella?” Értetlenül nézett rám.
Egy kis ideig gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e neki, majd eszembe jutott az a nyilvánvaló tény, hogy ha elmondom neki, hogy tudok a levélről, Edward is tudni fog róla. Így csak gyorsan rávágtam a választ.
„Csak érdekelt. Köszi, Alice.” lágyan rá mosolyogtam majd felpattantam és egy puszit nyomtam a homlokára. Leszaladtam az emeletről hangosan köszöntem és elkezdtem szaladni a sűrű fákkal teli erdőben. Közben azon gondolkoztam, hogy ha hazaérek, elmondom Edward-nak, hogy tudok a levélről. Beléptem a házunkba, és Ő már ott várt engem a kandalló mellett.
„Sikerült beszélni Alice-el?” Kérdezte teljesen nyugodtan
„Igen” feleltem neki röviden.
„Mi a baj drágám?” Aggodalommal teli hanggal kérdezte tőlem, homlokát ráncolta.
Úgy döntöttem elmondom neki mi bánt.
„Találtam egy levelet, tegnap…” még végig sem mondtam, félbeszakított és akkor már tudta, hogy mire gondolok.
„És azt gondolod, hogy el foglak hagyni érte?” Tette fel a kérdést, láthatóan csalódott volt.
Lehajtottam a fejem. Ő közelebb lépett, egyik kezét az állam alá tette, másikkal gyengén megérintette arcom, majd lassan felemelte állam.
„Bella! Soha nem hagylak el téged. Most már te vagy az életem és Renesmee.” válaszolt a saját maga által feltett kérdésre, majd megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden, az örökké tartó szerelem, a számtalan fájdalmas múltbéli emlék, és a rengeteg harc, melyet mindketten elviseltünk, azért, hogy együtt lehessünk. Ekkor megértettem. Elszállt minden kétségem és biztos voltam benne, hogy Edward és én örökké együtt leszünk és soha senki nem választhat szét bennünket.

Találkozások
Másnap reggel, hármasban elindultunk a Cullen házba, Renesmee, Edward és Én. A mai nap két szempontból is fontos volt. Az első, mára beszéltem meg a találkozót Charlie-val. A második feltehetően ma érkeznek meg Carlisle-ék. Már közeledtünk a ház felé, mikor Edward arcán egy mosoly kelt életre. Meg sem kellett kérdeznem „mi ilyen vicces” Ő már válaszolt is a fel nem tett kérdésemre.
„Jacob már itt van és épp Rosalie-vel marják egymást.” mondta, és torkából egy erőteljesebb nevetés tört elő.
Ekkor már én is vele nevettem. Emberi tempóval besétáltunk a házba és hallottuk illetve már láttuk is, hogy Jake és Rose épp a TV előtt ülve veszekedtek azon, hogy mit nézzenek. Olyanok voltak, mint ha már legalább 20 éve házasok lennének. Pedig ez a lehető legrosszabb feltételezés volt, ami csak létezett.
Jacob kikapta Rose kezéből a távirányítót és gyorsan felemelte a hatalmas kezeit, mely szinte már mancsoknak néztek ki, még így is, hogy Jake épp emberi alakban volt jelen. Úgy tűnt mintha csak a megfelelő alkalomra várt volna, hogy Rosalie fejéhez vágja azt. Mikor észrevettem mire készül, hihetetlen gyorsan oda szaladtam és elrángattam onnan Jacobot mielőtt még Rose a torkának nem ugrik. Láttam rajtuk, hogy nem tetszett nekik, hogy közbe léptem, de egyikük sem tudott volna ellenkezni. Jacob megpróbálta, de nem járt nagy sikerrel, hiszen legalább tízszer olyan erős voltam, mint Ő. Jake még egy kicsit ellenkezett, majd feladta és egy szó nélkül követett engem, mikor oda léptem Edwardhoz és Renesmee-hez.
„Na és mikor indulunk?” Kérdezte Jacob türelmetlenül.
Renesmee-re majd Edwardra néztem.
„Edward? Te is jössz velünk Charlie-hoz?” Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és hívogatóan rákacsintottam.
Edward csábosan rám mosolygott, majd közelebb húzott magához.
„Azt hiszem, jobb lenne, ha ma itthon maradnék.” felelt meggyőzően.
„Oh, Esme és Carlisle! Mond, hogy ne ma érkeznek és nem felejtettem el?!” Hirtelen eszembe jutott, hogy miért nem tart velem Edward.
„De igen Drágám, ha nem jön, közbe semmi ma már itthon lesznek és megint teljes lesz a családunk.” Emlékeztetett Edward.
Jacob a szemeit forgatta és láthatóan már nagyon türelmetlen volt, ahogy Renesmee is. Gyorsan eldöntöttem, hogy kiválasztom a Cullen család leggyorsabb sportkocsiját és avval indulok majd el Charlie-hoz, így csak pár pillanat lesz, míg haza érek.
„Ha hallod Esme vagy Carlisle gondolatait azonnal hívj fel és már jövök is, így haza érek, mielőtt még Ők érnének ide.” Mondtam szinte már parancsolva Edwardnak.
„ Drágám, egyáltalán nem fontos haza jönnöd, meg fogják érteni, ha nem vagy itt.”
„Nem” vágtam rá.
„Azt akarom, hogy tudják, hogy fontosak nekem annyira, hogy itt legyek mikor haza érnek.”
Edward látta, hogy ebből nem engedek, így bólintott egyet, egy puszit nyomott Renesmee arcára, majd oda fordult hozzám kezét a derekamra tette magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Mikor éreztem Jacob szúrós tekintetét a hátamon, megfordultam intettem Jake-nek, hogy indulhatunk, Renesmee-t átvettem Edwadtól, majd kirohantam a ház mellett álló garázshoz. Jacob szorosan követett. Beültem Alice rikító sárga Porshéjába, Jake beszállt mellém az anyósülésre én pedig beültettem az ölébe Renesmee-t. Beindítottam a kocsit és már száguldottunk is a Forks felé vezető úton. Renesmee nagyon élvezte a gyorsaságot, ha tudott volna már vezetni szerintem gyorsabban száguldott volna, mint ahogy Edward szokott.
Jacob és én már elég régóta nem voltuk egyedül, így nem igazán tudtunk egymásról semmi személyeset, legalább is semmi olyat, melyet más ne tudott volna. Mióta én is vámpír lettem, Jake igaz elfogadott és megbeszéltük, hogy továbbra is „legjobb barátok” leszünk, még sem volt egyetlen ahhoz fogható beszélgetésünk sem, mint mikor napjaimat, La Pushban töltöttem. Mikor Edward nem volt velem. Mikor Jake volt az egyetlen, aki megértett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok illetve voltam. Igaz mostanáig nem is hiányoztak ezek a beszélgetések, mégis úgy éreztem kötelességem beszélni vele, meghallgatni Őt. Renesmee és magam miatt is. Tudnom kell, mit érez, mi játszódik le benne minden egyes nap, mikor egy vámpírokkal teli házban van, és mi az, ami miatt még a falkával, a saját falkájával is szembeszállt. Úgy gondoltam kezdetnek megteszi, ha megköszönöm neki, hogy itt volt mikor szükség volt rá és, hogy még most is itt van, pedig elmehetne.
„Jake… Köszönöm, hogy itt vagy nekem” Renesmee-re néztem és helyesbítettem „nekünk”
„Ne viccelj Bella, semmiség. Szívesen vagyok veletek.” őszintének tűnt.
„Még így is, hogy tudod, hogy mi lettem?” Féltem kimondani a vámpír szót, nem akartam, hogy a kettőnk közti ellentétek még jobban kiéleződjenek.
„Igen, még így is, sőt mi több már egész jól érzem magam a vérszo… vámpírok közt.”
Elmosolyodtam a kijelentésén, mikor a reggeli kis incidensére gondoltam Rose-al. De nagyon örültem, hogy már nem úgy tekint ránk, vámpírokra, mint a világ legrosszabb és legveszélyesebb szörnyetegeire, akiktől mindenáron meg kell védeni az emberi fajt, hanem mint szövetségesekre, barátokra, sőt talán még ennél is többre, mint egy családra, melyet szinte már a magáénak érzett.
Miközben gondolkodtam egyre közelebb értünk Forkshoz és Charlie házához, a volt otthonomhoz. Rendszerint mindig mikor eljövök meglátogatni az apámat, eszembe jut életem azon része, mikor még ember voltam. Mikor Edward éjnek évadján, az ablakomon bemászva figyelte, hogy alszom, majd később, mikor már vele virrasztottam Charlie tudta nélkül és beszélgettem vele végig sokszor az egész éjszakát. Mikor Charlie ’örök’ szobafogságra ítélt és alig fél órát adott arra, hogy azzal lehessek, akit a világon mindennél jobban szeretek, aki még a levegőnél is jobban kell nekem, és aki inkább meghalt volna, csak hogy ne bántson engem. De tudtam, hogy Charlie nem akart rosszat nekem csak meg akart védeni, elvégre is az apám.
Ahogy ezeken a dolgokon járt az agyam, hirtelen megláttam valamit suhanni a fák között. Nem tudtam megmondani pontosan mi volt az, talán csak egy vérfarkas futkosott a környéken vagy épp csak egy őz rohant keresztül a távoli messziségen. Úgy gondoltam nem lehet fontosabb a Charlie-val való találkozásnál így nem foglalkoztam vele. Már majdnem ott voltunk a régi otthonomnál, mikor a fák rejtekéből alig egy pillanatra egy vörös szempár meredt rám. Védelmezően kislányom elé tettem kezem majd visszanéztem a fák közé, de addigra már nem volt ott a rejtélyes idegen. Jacob értetlenül nézett rám.
„Láttam az előbb valamit az erdőben.” válaszoltam kíváncsi ugyanakkor értetlen arckifejezésére röviden.
„És mi volt az Bells?” Kérdezte kicsit megrémülve. Majd ugyanazt a mozdulat sort ismételte meg, amit én az előbb Renesmee védelme miatt tettem. Hatalmas karjait Nessie teste köré fonta, szinte saját tudta nélkül és aggódó szemeit egy pillanatra sem vette le róla.
„Nem tudom. Talán csak Sam, Sue vagy Seth futottak át az erdőn és őket láthattam.” magyaráztam neki, és próbáltam magamat is meggyőzni erről.
Láttam Jacobon, hogy nem tudtam teljesen meggyőzni róla, hogy csak a farkasok voltak a közelben, ahogy magamat sem. Egyre közelebb kerültünk Forkshoz és a távolban már láttam is apám házát, mely előtt ott állt Charlie szolgálati kocsija. Pár pillanat múlva, már le is parkoltam a rendőrautó mellé és egy gyors mozdulattal ki ugrottam Alice villámgyors sportkocsijából. Átrohantam a Jacob felöli oldalra, mert láttam, hogy bajlódik a kocsiajtóval. Kinyitottam neki és kivettem a kezéből Renesmee-t. Mire odaértünk a bejárati ajtóhoz Charlie már ki is nyitotta azt és szélesen vigyorgott ránk. Jól szemügyre vett minket. Jacobon gyorsan végig nézett, majd először tekintete hosszasan engem fürkészett, azután pedig Renesmee-t csodálta. Ismerve az apámat, most két alternatív lehetőség futott végig az agyán. Első, azt hiszi magáról, hogy megbolondult és azért látja ilyen nagynak Renesmee-t korához képest. Második, kezdi végre belátni, hogy többet kellene tudnia az új életemről, és arról a misztikus világról melynek általam már Ő is részesévé vált. Hogy megkíméljem a felesleges gondolatoktól hangosan köszöntem neki majd röviden és gyorsan megöleltem. Tudtam, hogy meg bírom majd állni a vékony bőre alatt pulzáló vére illatát és, hogy nem fogom megtámadni, de valljuk be akkor is egy újszülött voltam, akármilyen nagy akaraterőm és ellenálló képességem is volt az emberi vér iránt, nem akartam kockáztatni Charlie életét.
Kedvesen átnyújtottam neki Renesmee-t, majd követtem őt a konyha irányába.
„Örülök, hogy eljöttetek és neked is Jacob, hogy elkísérted őket.” Hálálkodott, amiért meglátogattuk őt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy sűrűbben kellene jönnöm, mert nem érzem úgy, hogy külön köszönetet érdemelnék azért, hogy meglátogatom saját apámat, aki még így is elfogad, hogy tudja, hogy valami nagy és sötét titkot kell elrejtenem a világ elől és segít nekem ebben.
„Ugyan már, szívesen jöttünk és ígérem ezen túl többször fogunk meglátogatni téged.” Biztosítottam Őt erről a jövőre nézve. Kijelentésem hallatán elmosolyodott és egy puszit nyomott unokája homlokára.
„Annak nagyon örülnék. Apropó, hol van a vejem, Edward?” A kérdést kis gúnnyal a hangjában tette fel nekem.
„Nem tudott eljönni, mert ma érkeznek haza Carlisle-ék és ott szeretett volna lenni, hogy illően fogadhassa szüleit.” feleltem neki majd kis szünetet tartva folytattam a kijelentésem.
„És ami azt illeti, megígértettem vele, hogy szól, ha a közelben lesznek, hogy én is időben vissza tudjak érni, hogy kellően üdvözölhessem Őket.” fejeztem be mondatom.
„Oh, értem.” mondta és éreztem, hogy emiatt tisztelete Edwardot.
„Tehát, ma nem sokáig maradtok?” Kissé szomorúan puhatolózott, ám ez inkább kijelentésnek hangzott, mint sem kérdésnek.
„Nem hiszem.” Válaszoltam neki őszintén és tömören.
„Hát rendben, akkor legalább ezt a kis időt töltsük el hasznosan!” Mondta vidáman és Renesmee felé fordult.
Jacob kiszaladt a kertbe egy kis levegőért, én pedig rábíztam Charlie-ra lányom, míg én felmentem a volt szobámba kicsit körül nézni. Mikor beléptem a szobámba mindent ugyanúgy találtam, ahogy azt utolsó itt töltött napomon hagytam. Hirtelen számos emlék tört rám, melynek egy részét már a múlt fedte. Ahogy kicsit körül néztem a szobában rátaláltam emberi életem legfontosabb kellékeire, melyekről eszembe jutottak régi barátaim: Jessica, Angela, Mike, Eric, Ben és egyetlen szerető anyám, kit már az esküvő óta nem láttam. Tisztában voltam vele, hogy valami jelet kellene, küldjek magamról neki, de azt is tudtam, hogy Ő nem olyan, mint én és Charlie így nem mondhattam el neki mi történt velem az elmúlt egy évben. Nyilvánvaló volt, hogy nem bírna ki még egy csapást, melyet én általam kell, elszenvedjem és én sem akartam bajba keverni és az életét kockáztatni. Azt is tudtam, hogy lehet, hogy soha többé nem találkozom majd vele, ahogy a régi barátaimmal sem. Ahogy ezeket a dolgokat mérlegeltem lassan az ablak felé sétáltam és kinyitottam azt. Egy őrült ötlet jutott az eszembe. Arra gondoltam, hogy egy pillanatig én leszek Edward és bemászok saját ablakomon, hogy ha nem is teljesen, de megtudjam, miként tette Ő meg ezt szinte minden éjjel, mikor még emberként őrizte álmaim. Egy gyors mozdulattal kiugrottam a több kint két méter magas ablakomból és legalább ilyen gyorsan ellenőriztem, hogy ezt Charlie nem vette észre. Mikor úgy éreztem tiszta a levegő, leguggoltam az ablakom előtt és egy óvatos mozdulattal neki rugaszkodtam majd sebesen felugrottam és egy szempillantás alatt ismét a szobámban voltam. Az érkezésem annyira csendes volt, hogy megértettem miért nem vetten észre soha, mikor Edward belopakodott hozzám.
Úgy döntöttem, visszamegyek Renesmee-hez és Charlie-hoz a földszintre. Normál tempóban sétáltam oda hozzájuk, közben pedig figyeltem Őket. Egyértelműen látszott, hogy Charlie nagyon szerette Renesmee-t és Renesmee ezt viszonozta is. Annál inkább is, hogy Nessie félig volt csak ember, míg másik fele vámpírként ugyanúgy vágyott az emberi vérre, mint bármely másik vámpír. De Renesmee erős és okos volt. Nem csak tudta, hogy nem szabad bántani az embereket, nem is akarta. Hirtelen megszólalt a zsebemben a telefon. Felvettem, majd alig öt másodpercbe sem telt a telefon ismét a zsebemben volt. Charlie rám nézett majd megszólalt.
„Edward volt az, mennetek kell? Ugye?” Kérdezte, cseppet bánatosan.
Bólintottam. „Igen. Carlisle és Esme már nagyon közel vannak. Indulnunk kell.”
„Hát jó. De aztán lássalak.” fogadta könnyedén válaszom.
„Persze, Apu.” ígértem meg neki.
Oda sétáltam hozzá, átvettem tőle Renesmee-t majd Jacobra néztem.
„Jössz velünk vagy…?” Meg sem várta, míg befejezzem, már rá is vágta kemény, egyértelmű válaszát.
„Igen.”
„Oké. Szia, Charlie.” És más rohantam is a kocsihoz. De Charlie már kint is állt a ház előtt, hogy majd onnan integethessen nekünk. Váratlanul megláttam ismét a vörös szempárt, mely egyre rohamosabban közeledett felém. Alig húsz méter távolságra volt tőlem a vörös szempár mikor rájöttem, hogy nem egy őzet láttam átszaladni az erdőn az idefelé tartó úton. És még csak nem is Sam, Sue vagy Seth rohangált a sűrű fákkal teli erdőben. Ezek egy vámpír szemei voltak, még hozzá egy újszülött éhes vámpír szemei, melyek nem engem Renesmee-t vagy Jacobot fürkészték a messzi távolból, hanem Charlie-t. Az éhes vámpír egyre csak közeledett az apám felé és én tudtam, hogy mit kell tennem.
„Jake, fogd Renesmee-t és fuss.” parancsoltam.
„Bella? Miért? Mi történt?” Zavart volt. Nem értette mi történik, nekem pedig nem volt időm elmagyarázni.
„Csak fogd és fuss. Nagyon vigyázz rá. Menj!” Még erőteljesebben ordítottam.
Ekkor már nem kérdezett semmit. Egy pillanat alatt hatalmas farkassá alakult és már futott is Renesmee-vel.
„Mi történik Bella? Miért kellett ez?” Érdeklődött értetlenül Charlie. Nem nagyon tetszett neki Jacob különszáma.
„Veszélyben vagy, méghozzá a lehető legnagyobban, és csak így tudlak megvédeni.” Világosítottam fel, majd elé ugrottam és farkas szemet néztem az újszülöttel. Charlie nem kíváncsiskodott tovább, úgy néz ki megértette, hogy itt most valami olyan dologról van szó, amihez Ő túl kevés, túl gyenge, és amelyet Ő, nem akart tudni.
Az újszülött már csak két vagy három méterre volt tőlem és egy halk horkantást hallatott. Védelmezően kissé leguggoltam, majd kivillantottam éles fogaim. A fiatal vámpír rám vicsorgott majd ugyanabban a pillanatban már rohant is felém. Én egy tapodtat, sem mozdultam Charlie elöl. Az éhes vámpír hirtelen rám ugrott, és megpróbálta fogait nyakamba ereszteni, hogy kitéphessen egy darabot belőle. Egy határozott mozdulattal a földhöz csaptam és olyan erősen szorítottam oda, hogy még Emmett sem tudott volna ellenállni a támadásomnak. Charlie szótlanul és a félelemtől megmerevedve állt egy helyben, még mindig mögöttem. Fejemet hátra fordítottam épphogy a szemem sarkából lássam Őt, mert nem akartam figyelmetlenül hagyni a még dühöngő újszülöttet.
„Jól vagy?” A kérdést inkább a lelkiekre értettem, mint sem a fizikai állapotára, mivel a vámpír még csak a közelében sem volt mikor én már földre kényszerítettem azt.
„Azt hiii-szeem.” Felelt vonatottan. Még mindig félt, de ki nem félt volna, ha egy vérszomjas vámpír akarna rá támadni és a saját lánya menti meg, kissé szokatlan módon.
A legnagyobb baj még csak most jött el. A dühöm, melyet a vámpír és apám védelme hozott elő, felszínre hozta az újszülöttségemmel járó hatalmas vérszomjamat is. Próbáltam elnyomni, de túl erős volt. Már majd nem sikerült, mikor Charlie a zsebébe nyúlt a bicskájáért és remegő keze miatt megvágta magát. A friss vér égette s torkom. Egy akaratlan, hangos üvöltés szakadt ki a torkom legmélyéből, mely nem csak Charlie-t ijesztette meg, hanem a még mindig a kezeim szorításában lévő fiatal vámpírt is. Szenvedtem a torkomat égető méreg miatt, mely már az egész testemet átjárta, és szenvedtem a vérszomjamat elnyomni akaró hatalmas késztetéssel, mely tudta, hogy nem bánthatóm Charliet. A torkomból az égető méreg egy újabb eget rengető üvöltést váltott ki. Nem bírtam tovább. Lassan felemelkedtem és mikor már épp Charlie felé indultam volna egy ismerős hang szólított meg.
„Bella, ne. Hátrálj Drágám. Tudom, hogy képes vagy rá.”
Felismertem a hangot. Edward volt az. Arra kért, hogy mit se törődve a méreggel, forduljak meg és hagyjak ott mindent. Normál esetben ezt is tettem volna, de tudtam, ha ott hagyom Charliet, akkor az újszülött fog végezni vele. Hirtelen felkaptam a fiatal vámpírt és amilyen gyorsan csak tudtam el kezdtem rohanni az erdő belseje felé. Mikor már elég messze voltam Charlie-tól és már enyhült a torkomban lévő méreg égető ereje, letettem az újszülöttet. Oda fordultam hozzá és haragosan néztem rá.
„Honnan jöttél?” Dühösen vártam a választ a kérdésemre.
„Franciaországból.” Válaszolt, megrémülve.
„Mi?” Ő lenne az újszülött vámpír akit Jasper és Alice rábíztak a Nancy-i vámpírokra? De akkor, hogy kerül ide?
„Gabriel?” Kérdeztem bizakodva, hogy jó nyomon járok.
„Igen, de honnan tudod.”
„Alice és Jasper, akik megkímélték az életed és átadtak a Nancy-i vámpíroknak, a testvéreim.”
„Oh, hisz ez nagyszerű.” Örvendezett.
„Miért is?” Kérdeztem értetlenül.
„Mert épp őket keresem. Az illatukat követtem egészen Franciaországból eddig az erdőig. Egyszer csak az illat felerősödött, elkezdtem követni. És annál a háznál kötöttem ki ahol te leterítettél.” Magyarázta, a mondtat végét pedig durcásan fejezte be.
„Értem. És miért keresed őket?”
Épp válaszolni akart mikor hirtelen felbukkant Edward és oda futott mellém.
„Jól vagy Bella? Mi történt?” Aggodalmasan érdeklődött
„Haza fele elmesélem, de most menjünk látnom, kell Charlie-t, meg Renesmee-t és Jacobot.”
„Charlie rendben van, mondtam neki, hogy holnap felkeresed majd és elmondod neki, mi volt ez az egész. Renesmee pedig Jacobbal van nálunk.”
„Jó, rendben. Induljunk.” Gabriel felé intettem majd csak ennyit mondtam neki.
„Magammal viszlek Jasper-hez és Alice-hez, ha megígéred, hogy azt teszed, amit mondok.”
„Rendben” egyezett bele, majd szorosan követett.
A hazafelé vezető úton elmeséltem Edwardnak a történteket. Mikor odaértünk a Cullen házhoz már mindenki türelmetlenül ugyanakkor aggodalommal tele várt minket. Mikor meglátták a rejtélyes idegent, aki velünk érkezett arcuk kíváncsiságot tükrözött még Alice-é és Jasper-é is pedig Ők már ismerték Gabrielt. Carlisle és Esme is itt voltak. Gyorsan oda szaladtam Renesmee-hez. Magamhoz szorítottam.
„Jajj Drágám. Nagyon szeretlek.”
„Én is szeretlek, Mami.”
Majd Jacobhoz fordultam.
„Köszönöm Jacob.”
Jake nem válaszolt csak bólintott egyet. Ezután Carlisle-hoz és Esme-hez sétáltam.
„Annyira sajnálom, hogy nem lehettem itt mikor hazaértetek.”
„Ugyan Bella. Ne butáskodj. Örülünk, hogy épségben visszatértetek.” Vígasztalt Esme.
„Örülök, hogy nem történt semmi baj. Ugye jól vagy Bella? Szeretnéd, hogy megvizsgáljalak?” Aggódott Carlisle.
„Nem, nem Carlisle, jól vagyok.” Mondtam, már teljesen nyugodtan. Körbe néztem és láttam, hogy valami még mindig nincs rendben. Alice-re néztem és az Ő arcán láttam a legnagyobb kétségbe esést.
„Mi történt?” Feldúltan érdeklődtem a sok kétségbe esett arcot látva és egyértelműen a kérdést Alice-nek szegeztem.
Alice hátrált. Edward viszont közelebb lépett. Megfogta a kezem és megszólalt.
„Vendégünk érkezett.”
„Ki?” Kíváncsiskodtam.
Ekkor elő lépett a fák árnyékából és Üdvözölt engem.
„Szia, Bella.”
Egyszerre éreztem dühöt, féltékenységet, aggodalmat, szerelmet, bosszút és még mindig egy kevés vérszomjat. Majd vettem egy mély lélegzetet. Ekkor vettem csak észre, hogy mindenki engem néz, de csak Alice és Edward várta igazán a reakciómat. Nem tettem semmit. Szinte mozdulatlanul álltam és Renesmee-re majd Edwardra néztem, azután pedig magam elé a földre pillantottam és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim.
„Tanya”